Galuska Hercegnő uralkodása ~ 94 ~

2016. február

A Zanci mániája, hogy fényképezni akar engem, ami nem egyszerű mutatvány tekintettel arra, hogy nagyon utálom, ha fotóznak. Mivel ma szombat van és gyönyörűen süt a nap, a Zanci kijött velem az udvarra, persze csőre töltött telefonnal, hogy majd milyen isteni képeket készít rólam. Nos, az akciója ma sem sikerült kielégítően, aminek bevallom, én voltam az oka.

Az úgy van, hogy a kertünk szép nagy, van benne három óriásfenyő, meg bokrok, meg egyéb zöldségek. A kert egy viszonylag alacsony kőkerítéssel van elválasztva, az udvar egyik fele a miénk, a másik fele pedig a Zanci Keresztszüleié. A két nyitott teraszt, csak egy kicsi, rácsos ajtó választja el egymástól, tehát szabadon lehet jönni-menni, egyik oldalról a másikra. A mi kertrészünk viszonylag egyszerű, csak a Nagyigazdi bokrai virítanak a kerítések mellett, egyébként csak füvünk, illetve bocsánat: gazunk van, ami rövid sportosra van vágva. Ellenben a másik oldalon több a növény, a Zanci Unokatesója hozott öt hatalmas hordóban tenyésző pampafüvet, ezeket betették sorban egymás mellé a teraszuk alá, de a kerítés rájuk eső része mellett is vannak bokrok, csak azok bukszusok, meg tuják. 

Azt ugye már említettem, hogy fel szoktam ugrani a teraszunk feletti üvegtetőre? No, most is az történt, hogy mivel a Zanci mindenáron fényképezni akart, én inkább távolabb sétáltam, csak ne kelljen hallgatnom, hogy "aranyosan nézzél már Galus, hogy a pék rakjon tele"! Dafke ellenkező irányba kocogtam a Zancitól, sőt fel is ugrottam megint a veranda üveges tetejére. Röpke húsz perces burleszkünk ekkor kezdődött. Ugyanis a Zanci, aki akkor éppen a kert végében járt, lecsapta a mobilját a kerti asztalra, odarohant a tető alá és nagyon csúnyán elkezdett velem káromkodni. (Még a lónak a szaporító-szervrendszerét is emlegette, úgyhogy nem idézem szó szerint, a fiatalkorúak és a finomabb lelkületűek védelmében!) Attól, hogy elkezdett velem ordítani a Nő megijedtem, megcsúsztam és háttal leestem a tetőről, kicsit lepattantam a teraszról, majd bezuhantam a pampafüvek közé. Persze háttal, mert a Zanci szerint anti-macska vagyok, aki képtelen a talpára érkezni. Ekkorra már Ő is odaért és átlesett a nem túl magas kerítésen, hogy mit történt  velem. Nagy baj nem lett, bent hevertem a pampafű között, amivel ügyesen össze is kócolódtam, az össze lábam és a farkam is égnek állt, úgyhogy eléggé nyomorult látvány lehettem, mert nem tudtam kivergődni. A Zanci ekkor ismét elkanyarított egy ízesen magyar káromkodást, és mivel nem akart időt vesztegetni arra, hogy a köztes kis ajtón átjöjjön értem, ezért felhasalt a kőkerítésre, gondolta onnan elér és átemel. Gondolni oly sok mindent lehet… Nyögdösve nyújtózkodott értem, én meg a keze után, mert szerénységem olyan mértékben belecsavarodott a pampafűbe, hogy egyedül nem tudtam még a hasamra sem fordulni. A Zanci addig libikókázott a kerítésen, míg el nem tudta kapni a kezeimet, akkor a hónom alá nyúlt és kiemelt. Na, igen ám, csakhogy innentől kezdődött vergődésünk akciósabb szakasza, merthogy a Zanci kissé elmérte a súlypontját és a képességeit is… Elengedni engem nem akart, nehogy visszaessek, de akkor már Ő is veszélyesen előredőlt. Gondolta majd hasizomból felemelkedik és felrak engem a terasz szélére, csak azt hagyta ki a számításból, hogy Neki nincsenek hasizmai, csak hasa van, tizenöt centi vastag pudinggal meg nem lehet légtornázni. Úgyhogy én csendben lógtam a kezei közt, néha kicsit kalimpálva, hátha ezzel segítem a mentésemet, a Zanci meg hol előre billent, hol hátra. Már azt is megemlítette, hogy valószínűleg kitöri a nyakát és kilapít engem, ha együtt befejelünk a pampafűbe, úgyhogy összeszedtem magam, és mikor legközelebb megpróbált kicsit felemelni, felcsimpaszkodtam a terasz szélére. 

Ott aztán leültem és csak néztem a Zancit guvadt szemekkel, hogy mit művel… Merthogy lejönni továbbra sem tudott a kerítésről, dacára annak, hogy már nem lógtam a kezében. Mikor rájött arra, hogy sokkal inkább előre fog billenni, mint hátra, óvatosan csak annyit nyöszörgött, hogy "Segítség!". Mire kimondta már rájött, hogy ez tök fölösleges volt, mivel a Nagyigazdi nincs itthon, a Keresztanyjáék ajtaja meg zárva van, ergo senki sem hallja. Eszébe jutott persze, hogy akkor majd felhív valakit, de a telefonja ott vigyorgott a kerti asztalon, Tőle olyan húsz méterre. Ekkor újabb cifra szitkok hagyták el ajakát, amik már istenkáromlással is felértek! Végül nagyon óvatosan addig kukacolt hátra, amíg le nem tudott csúszni a mi oldalunkra. Mikor végre földet ért a lába és nem fenyegette a pampafűbe fejelés, roggyant térdekkel, kifli-tartásban elsántikált a telefonjáért. Nem nézett ki túl jól. Olyannyira nem, hogy még azt is megengedtem Neki, hogy lefényképezzen, pedig közben folyamatosan hol a Sehol-szigetekre, hol anyámba küldözgetett. Nagyon lassan és megfontoltan feljött a lakásba, persze felkísértem, mert egyfeszt nyöszörgős hangjelzéseket adott. Most nem beszél velem. Az utolsó mondata az volt hozzám, hogy lelencbe fog adni, aztán vesz egy lavórnyi aranyhalat és végre nyugta lesz! Az "anyák gyöngye", mi?