Galuska Hercegnő uralkodása ~ 113 ~

2016. május

Addig molesztáltak a Nőim azzal, hogy én nem is vagyok igazi macska, amíg tegnap bebizonyítottam Nekik az ellenkezőjét! Az történt ugyanis, hogy marha meleg volt, ezért minden ajtót sarkig tártak a házban. A Zanci a Nagyigazdi konyhájában serénykedett, amikor behoztam a meglepit. Fogtam ugyanis egy cinkét! Mondjuk rendesen tele volt vele a szám, de azért nyávogtam a Zancinak, hogy EZT látnia kell, mert EZ az Ő ajándéka! Neki ebből csak annyi tűnt fel, hogy a normális "nyá" helyett azt mondtam, hogy "mööááá", tekintettel arra, hogy a számban cipelt cinkétől lett némi akcentusom. A Zanci meg kikukkantott a konyhából, hogy miért nyávogok olyan hülyén? (Megnéztem volna azért, hogy Ő hogyan nyávog, madárral a szájában…) 

Mivel szemüveg nélkül még mindig nem egy rétisas, rám hunyorított, mert annyit azért észrevett, hogy valami van a számban, de nem ismerte fel az ajándékát, én meg gyorsan fel is vittem hozzánk. Na, ekkor azért már rohant utánam és meg is talált a lépcsőnk tetején. Annyira meglepődött, hogy eltátotta a száját! Háhh, na ugye? Még hogy nem tudok madarat fogni? Meg nem is vagyok igazi macska? Büszkén kihúztam magam, hogy tessék, itt a cinke, Neked hoztam Némber, bár nem érdemled meg. Ha azt hiszitek, hogy agyon lettem dicsérgetve, akkor nagyon tévedtek. Néhány másodperc múlva a Zanci már kapott szikrát, ettől pedig beindult a beépített hiszti-központ az agyában. Elkezdett jajveszékelni nekem, hogy azonnal tegyem le a madarat, és amúgy is pfuj, meg nem viszünk fel döglött állatokat a lakásba…! Kerek szemekkel meredtem a nekem rendelt Rabszolgára, hogy ezt mégis hogy gondolja? Mivel azonban nagyon határozottan közölte, – többször is – hogy tegyem le, én kivételesen szófogadó voltam és a lépcső tetején letettem a cinkét. Ekkor a madárka, (aki egyébként csak elájult) felpattant és lerepült, éppen a lépcső alján sápítozó Zanci felé. Gondolom nem kell ecsetelnem, hogy ettől a Zanci még jobban elkezdett sápítozni, sőt sikítani, méghozzá a következőt: "Ez ÉÉÉL! ÁÁÁ! Jááj! Jáááááj!" és meg sem állt az előszobáig. A cinkém meg kirepült a verandára és bár a 1,8x2 méteres ajtó nyitva volt, mégsem repült el teljesen, hanem bent maradt a verandán, ott őrülten csiripelve tett három kört a levegőben, aztán beszállt a legnagyobb szekrény mögé. Ezen közben a Zanci az előszobában a szívét markolászta és jógalégzéssel próbálkozott. Magam részéről én a madaram után vetődtem, aztán hangos nyávogással keringtem a szekrény körül. A Zanci kióvatoskodott utánam, kérdezte hol a madár? Hát szerinted azért ordibálok a szekrénynek, mert az asztal alatt van? Ahh! Lassan azért felfogta, hogy mi az ábra, meg ugye mondtam is Neki, hogy azonnal húzza el a szekrényt, mert nem férek be. Erre széttárta az összes kezeit, hogy marhára sajnálja, de Ő nem a Sajcenegger, úgyhogy megvárjuk a Nagyigazdit, aztán majd ketten elhúzzák. Kicsivel később a cinke is meggondolta magát, kirepült a szekrény mögül, de megfogni sem tudtam, meg ki sem repült az udvarra, hanem átszállt a másik oldali szekrény mögé, de úgy, hogy közben hol a falnak repült, hogy a veranda ablakainak, de a nyitott ajtón semmiképpen sem akart kirepülni. 

A Zanci az előszobaajtó kisablakából nézte ezt végig, és hevesen csóválta  a fejét, hogy én sem vagyok piskóta, de a cinke mindent alulmúlóan hülye. Végre megérkezett a Nagyigazdi! Először Ő is megijedt, bár Ő inkább a Zanci arckifejezésétől, meg attól a ténytől, hogy a lánya az előszobaajtó kicsi ablakának nyomott orral kukucskál… Kérdezte mi a zivatar van, mire a Zanci a kezét tördelve előadta, hogy fogtam valamit, ami ÉL és valószínűleg griffmadár, és bevette magát a szekrény mögé, és… Na ez volt az a pillanat, amikor a Nagyigazdi mélyet sóhajtott, letette bent a táskáját, aztán jött ki a verandára, hogy madártalanítson. Fogta a kisebbik szekrénykét, azt elhúzta, hátha alatta bujdokol a zsákmányom. Igaza is lett: ott volt a cinke, de már meg volt halva, valószínűleg nem tett jót neki, hogy faltól-falig pattogott. A Nagyigazdi lehajolt, felemelte a nagyjából három centiméter hosszúságú cinkét a farktollánál fogva, aztán ránézett a Zancira: "Ez lenne a griffmadár?" – kérdezte grimaszolva. "Ez" – válaszolta a Zanci kissé pirulva, de aztán elmagyarázta, hogy Ő nagyon megijed mindentől, ami mozog, főleg meg attól, ami repül. Viszont a Nagyigazdi végre megdicsért engem, azt mondta nagyon ügyes lány vagyok, IGAZI MACSKA, aki fogott egy teljesen használható cinkét, aztán hozzátette, hogy ez valószínűleg azért volt lehetséges, mert én egy műkedvelő cica vagyok, a madár meg egy műkedvelő cinke lehetett, ha meg tudtam fogni, aztán meg nem bírt kiszállni azon a hatalmas, nyitott ajtón. Ezután meggratulálta nekünk, – a cinkének, nekem, meg a Zancinak – hogy hárman sem teszünk ki egyet, és kidobta a madarat a kukába. 

Szóval azért én most nagyon büszke vagyok magamra, mert mégiscsak értékeltek, a Nagyigazdi után a Zanci is megdicsért, csak megkért, hogy legközelebb ne hozzak haza semmit, ami még életben van. Nem tudok elmenni ezen a Nőn, komolyan! A múltkori döglött madarat sem engedte megnézegetni, ebből arra következtettem, hogy nem kedveli a halott dolgokat. Erre most hozok Neki egy abszolút eleven cinkét és kiderül, hogy azt sem kedveli. Ehh, mindegy. Végül kaptam jutalomfalatot, amiért ügyes voltam, aztán lefeküdtem aludni a dobozomba, elvégre nagyon melós napom volt!

A Zanci meg odajött hozzám, megsimogatott és idézett nekem két mondatot "A macska tragédiája" című klasszikusból:

"Meg van fogva a cinke, igen. A Zanci gyomra forog, az alkotó pihen."

Galuska Hercegnő uralkodása ~ 112 ~

2016. május

Most elárulok Nektek valami nagyon intim részletet az életemből. A legtöbb bejegyzésem témája az szokott lenni, hogy a Zanci hogyan tosz le valami bagatell apróság miatt, – lásd, amikor egyenletesen elosztottam a fürdősót a fürdőszobában, et cetera – de azért be kell valljam, mi nagyon szeretjük egymást. Az, hogy szentimentálisakat érzünk egymás iránt, mi sem bizonyítja jobban, mint az orron-simogatás. Hogy az milyen? Az kérem az a tevékenység, amit este lefekvéskor szoktunk elkövetni. Én elheverek a Zancin haránt, a vállára hajtom a fejem, aztán szétdobom a hátsó lábaimat, hogy rendesen hozzáférjen a pocakomhoz. Ekkor a Zanci addig vakargálja a hasam, amíg el nem alszunk. Az orron-simogatás pedig úgy jön ide, hogy a Zanci bele van szeretve a rózsaszínű orromba, már három hetes korom óta. Mikor ide költöztem Hozzá és elkezdtük szeretni egymást, rögtön megsimogatta az orromat, mert szerinte olyan, mintha marcipánból lenne. Sőt, még egy levelet is kaptunk egy amerikai nénitől, aki azt írta, hogy valóban vöri kjút a nózom, pedig nem is vörös, hanem rózsaszínű. No, de visszakanyarodva hozzánk, pár héttel azután, hogy már itt laktam megtanultam, hogy az orron-simogatás az valami nagyon romantikus dolog, úgyhogy én is orron simogatom a Zancit. Ő a mutatóujjával simiz, én meg a tappancsom puhájával. Szóval így fekszünk mi esténként az ágyban, egymást orrát simogatva, sóhajtozva, és nagyokat érezve oda-vissza.

Azért, hogy ma se maradjon el a szokásos "Noki kompnak készült, de nem komp-lett"– leírás, a Zanci tegnap elővett engem, mert a múltkori röpködésem a kerítésről semmi kétséget sem hagyott benne, hogy nem vagyok egészen normális. Hosszan elbeszélgettünk, így aztán kénytelen voltam végighallgatni, hogy a normális cicák nem finnyognak, ha kolbászt, vagy sonkát kapnak, nem a kiflit, meg a tésztát zabálják, hanem a májkrémet, amitől nekem speciel izzad a térdem, és nem spenóttal kenik ki magukat zabálás közben, hanem pörkölttel. Ezen kívül kecsesen, mi több pontosan ugranak, sikkesen közlekednek a lépcsőn és nem dübörögnek, mint egy tankhadosztály, valamint elvétve sem potyognak mindenhonnan, főleg nem a hátukra. Úgyhogy a Zanci végkonklúzióként megállapította, hogy én nem is macska vagyok, hanem valami négylábú, szőrös "izé". Egyrészt megsértődtem, mert ez nekem csuklóból megy, másrészt meg közöltem Vele: ne mondja, hogy izé, mert az "szopottló-szócska". Mert az lehet kérem, hogy én nem tudok ügyesen ugrani, meg halkan surranni, mint a többi cicák, ámde művelt vagyok és nyomdakészen fogalmazok!

Galuska Hercegnő uralkodása ~ 111 ~

2016. május

Bűnöztem! Na jó, csak kicsit, de akkor is bűnöztem. Az úgy volt, hogy a Zanci leengedte a hűtőt, mert megint sanszos volt, hogy soha többé nem nyitjuk ki a fagyasztó ajtaját. Emiatt aztán kipakolt mindent a konyhaasztalra, amit meg mégis hűteni kellett azt levitte a Nagyigazdi hűtőjébe. Így aztán asztalra került két citrom, egy Piros Arany, egy paradicsom, két üveg ásványvíz, meg egy doboz körömvirág krém, amit nem nagyon értek, hogy miért lakik a hűtőben. Ezeken kívül, csak egy serpenyő került még ki a hűtőből, amiben az a szalonnazsír volt, ami előző nap képződött, mivel a Zanci túrós tésztát csinált ebédre és sütött rá pörcit. A pucér zsírt meg mikor kihűlt betette a hűtőbe, hogy majdcsak jó lesz az még valamire. Mivel nagyon jó idő volt és finom meleg, ezért a Zanci kitárta a kihúzott hűtő ajtaját, a fagyasztó alá telepített egy tepsit, hogy abba pisiljen a kis aranyos, aztán mint ki jól végezte dolgát bevonult a szobába, és a nap további részében nem nagyon foglalkozott a csöpörgő hűtővel. Lassan két éves leszek, úgyhogy ennyi idő után már megtanultam rendeltetés-szerűen használni a Zancit, pontosan tudtam tehát, hogy csak akkor kapok ki, ha in flagranti ér, amikor éppen disznóságot követek el. Éppen ezért, amíg Ő írt odabent, én úgy tettem, mint aki csak inni megy a konyhába, de persze jól megnéztem, hogy milyen kincsek vannak az asztalon. Rátaláltam a serpenyőre is naná, és ugyan soha nem szerettem a zsírt, de úgy gondoltam, hogy ha már a Nőm ilyen szépen kitálalta nekem, akkor csak beleeszek. Nem ragozom: gyakorlatilag a zsír felét bezabáltam! Szalonna íze volt, a szalonnát meg egyébként nem szeretem, de ugye a nehéz időkben, amikor szegény kiscica nem kap rendesen enni…, (Hogy mit mondtál a szájaddal? – a Szerk.) minden falatnak örülni kell. Miután ezt így megcselekedtem, kéjesen vigyorogva lemasíroztam az udvarra. A Zanci meg csak néhány óra múlva vette észre a gyalázatot és le is fotózta, hogy mit tettem. Azt mondta tisztán látszanak a nyelvnyomaim, úgyhogy minden tagadás értelmetlen. Baromira pipa volt egyébként, egyrészt mert szerinte semmi okom lopni, mert akkora vagyok már így is, mint egy T-34-es tank, másrészt meg azért, mert most aztán keresztbe fogom fosni az egész kecót. Minden büdös bogárnak elmondott, aztán lefeküdtünk aludni. Hajnali háromkor aztán éreztem, hogy szólít a természet, de MOST! A Zanci mellkasára pattantam és beleordítottam a fejibe, hogy NYÁÁÁ, de sürgősen ám, mert bajok vannak… Kivételesen nem mormogta azt, hogy "Aludjál még egy kicsit Nokoládé", hanem azonnal felkelt, aztán lekísért az udvarra. Amint kinyílt előttem a veranda ajtaja, minden átmenet nélkül leugrottam és rohantam a fenyőhöz, mert ott puha a föld. A Zanci meg a teraszról nézte, ahogy szuperszonikus sebességgel lyukat ások és megkönnyebbült fejjel telerotyogom. Végül csak annyit motyogott, hogy "nem megmondtam?", aztán visszament aludni.

A másik problémás napom az volt, amikor a meleg miatt egész nap kint voltam az udvaron, és ilyenkor én igenis megpróbálok vadászni. (Nem kell röhögni!) A Zanci is kijött egy kicsit, ezért szemtanúja volt, amint felugrottam a középső kőkerítésre, hogy onnan szemlélődjek. Egyszer csak a túloldalon, tehát a Zanci Keresztanyjáék oldalán, ahol olyan jó dús a fű, leszállt egy rigó! Ettől persze a másodperc törtrésze alatt felbigázódtam, elvetődtem a kerítésről és úgy ahogy volt átröppentem szinte az egész füves részen. Még majdnem azt is énekeltem, hogy "szááállok a szééélleeel!", de aztán valami gond lehetett a landolási szögemmel, mert nem a talpamra érkeztem, hanem hát hogy is mondjam csak… Szóval nincs mit szépíteni: pofára érkeztem, orral felradírozva a smaragd gyepet, aztán a lendülettől átbucskáztam a fejemen, végül lehátaztam. A Zanci persze megkövülve nézte a jelenetet, mert azt hitte kitörtem a nyakam. Odaszaladt a kerítéshez és kérdezte, hogy élek-e, de én inkább csak heverkéltem a hátamon, igyekezvén feldolgozni az elmúlt néhány másodpercet. A Zanci már majdnem átjött, hogy megnézze egyben vagyok-e, amikor felálltam és tétován elindultam felé. Ekkor a Nőm felsóhajtott, hogy eszerint komolyabb bajom nincs, sőt még a kerítésre is fel tudtam ugrani. Először is meg lett tapogatva az orrom, aztán a fejem, aztán a gerincem végig…aztán meg rondán ki lettem röhögve, mikor a Zanci megbizonyosodott róla, hogy tényleg nem törtem el semmimet, merthogy az orromon azért maradt nyoma a repdesésemnek. Ez a Némber rútul kiröhögött, mert mivel felszántottam a füvet a frontális részemmel azt mondta, hogy orcailag zöldebb vagyok, mint Írország! Felnyalábolt, felhozott a lakásba, aztán engedett langyos vizet a kis lavóromba, és szivaccsal megmosdatta az orromat és környékét, miközben azon kuncogott, hogy még akkor sem volt ennyire zöld a fejem, amikor spenótot ebédeltem. Közben persze megtartotta a szokásos beszédét, amit jobbak hegyen szoktak előadni, miszerint a madarak tudnak repülni, a cicák nem, és legyek szíves ezt legközelebb szem előtt tartani. Pff! Jókor szól!

Galuska Hercegnő uralkodása ~ 110 ~

2016. május

Na kérem, az idei első vihar el-históriázása beelőzte a soron következő bejegyzést, de hogy valami jó hír is legyen, ha nem jön vissza a villámlás meg a dörgés, akkor ma még felkerül a 111. szösszenetem is. 

Szóval ma hajnalban én már 4:30-kor kint voltam az udvaron, mert sikerült kiráznom a Nagyigazdit az ágyból. A Zanci ugyanis csak 6-kor ébredt fel, egy baromi nagy dörrenésre, amitől kapásból kitört rajta a pánik. Gyorsan lejött értem, hogy meg ne ázzak, mert addigra már zuhogott az eső is. Persze papírforma szerint áramtalanított mindent, majd a Nagyigazdinál is, aztán félálomban beült a fotelbe, hogy akkor ott fog cidrizni, mert a Nagyigazdi fotelja a "cidrizésre kijelölt hely". Hozzáteszem én ekkor már régen ültem az ablakban és lestem a villámokat, mert mint tudjátok én abszolút nem félek, sőt! Sűrűn jöttek a villámok, meg a dörrenések is, úgyhogy a Zanci minden bátorságát összeszedte, odaosont a telefonjával az ablakhoz, hogy lefotózzon engem, amint éppen a vihart nézem, mert ezt eléggé kevesen hiszik el Neki, hogy villámlás idején én nem valamelyik szekrény alatt vagyok, dobókockányira összehúzódva. Íme, én így nézem a vihart az ablakban:

Aztán persze észrevettem, hogy megint fotóz, úgyhogy a második képen már vágtam Neki egy olyan zombulós fejet, ami nem annyira karakteridegen tőlem, mint az előző:

Na a lényeg, hogy mire a Zanci befejezte a fényképezkedést, akkora villámok jöttek, hogy majdnem összepisilte magát. Elsprintelt az ágyig, aztán bevakondolta magát a párnák közé, csak a kicsinek éppen nem mondható feneke lógott ki, amit eszerint nem féltett annyira a villámtól. Kérdeztem Tőle, hogy mi baj, jól van? Erre azt válaszolta: "Mmmöömöömmö", ami szabad fordításban annyit tesz, hogy menjek én Delhibe jégkockát faragni, mert szerinte bolond vagyok, amiért tátott szájjal bambulom a villámokat és teszek a dörgésre. Mivel viszont Ő az, aki a párnák alól mömmögte ezt így el, azt hiszem jogos, hogy szakorvosi felülvizsgálatot követően újratárgyalnám azt a kérdést, hogy melyikünk is a bolond?!

Ma még jövök, ha nem lesz megint vihar, mert ha lesz, akkor a Zanciból megint csak a nagyobbik felét fogom látni, meg a gép is ki lesz kapcsolva, mert nem lehet olyankor bekapcsolva, mert belecsap-kiég-kataklizma-Úristen… *sóóóhaj* nem egyszerű a Zanci!

Galuska Hercegnő uralkodása ~ 109 ~

2016. május

A Zanci majdnem ideg-összeroppant horizontálisan és vertikálisan is, pedig annyira szörnyű dolog azért nem történt… legalábbis szerintem. Szóval az volt, hogy Ő ült fent és írt, én meg lent voltam az udvaron, elvégre kötelező játszási időben voltunk. Egyszer csak a Zanci azt hallotta lentről, hogy "BAAANG". Először még azt hitte, hogy leejtettek valamit az udvaron, de mivel lent voltam én is, inkább lejött megnézni, hogy mi van. Engem mondjuk rögtön meg is talált, mert éppen lapos-kúsztam a "valami" felé a teraszunkon, ami a másik oldali teraszon volt. Mikor észrevettem, hogy a Zanci kijött, már bátrabban mentem vizsgálódni, ezért a Nőm is jött utánam. Állati izgatottan felágaskodtam a két terasz közötti kapura, hogy ooott van az érdekesség, jöjjön már, nézze meg! Jött. A másik teraszon ott feküdt egy madár és eléggé meg volt halva. Mondom a Zancinak: "Nézd, ott fekszik egy izé. Az a neve, hogy "BAAANG"!" Erre azt válaszolta a Zanci, hogy egy fenét, az nem BAAANG, hanem rigó. Ekkor én már helyben szteppeltem, hogy nézzük meg, de tegnap ám! Nem tudom más szóval illetni Életem Nőjét, mint hogy Némber, mivel felkapott engem és bevitt egészen az előszobáig, aztán rám is zárta az ajtót. Ezután visszament és szepegve megközelítette szegény madárkát. Kiderült, hogy azért volt a BAAANG, mert a gyagya rigó nekirepült a terasz ereszcsatornájának, ettől eltört a nyaka, és visszaadta lelkét a teremtőjének. Na, a Zancin ekkor tört ki a pánik, hogy Ő most aztán mit csináljon szegénnyel? Mert eltemetheti, de akkor kiásom. Vagy kidobhatja a kukába pölö. Ez utóbbit választotta. Felhúzta a kertészkedős gumikesztyűjét, magához vette a kerti lapátot, meg egy lécdarabot, aztán felvértezte a lelkét és megközelítette a rigót. A léccel óvatosan a lapátra piszkálta az elhunytat, aztán keresett egy zsákot és bezacskózta. Kivitte a kukába, amit másnap vittek el, de már reggeltől várta a kukásokat és szólt nekik, hogy egy döglött madár van zacskóban a tetején. A kukás bácsi meg nagyon kedves volt, mert kivette a zacskót és megköszönte, hogy a Zanci szólt, a döglött madarakat nem lehet ugyanoda vinni, ahova a háztartási szemetet. Na, de visszatérve rám, én az egész cécó alatt bent voltam az előszobában, pontosabban a lépcsőnkön.

Jön be a Nő, kérdezi, hogy felmegyek-e, de nem válaszoltam Neki, mert vérig voltam sértve, hogy elvette a madaramat. Bevonult a Nagyigazdi fürdőjébe, kétszer megmosta a kezét fertőtlenítővel, aztán jött hozzám, hogy na, akkor kimegyek-e? Mondtam, hogy ki, de szerintem húzza vissza a gumikesztyűt, mert amíg Ő kint serénykedett, én hálából lehánytam a lépcsőt… (Háháhá! :D) Ekkor kissé megomlott, visszaöltözött vegyvédelmisbe, aztán feltakarította a lépcsőt, amit egyébként csak egy kis gyomorsavval kevert fűcsomóval tiszteltem meg. Miután végzett, ismét megmosakodott fertőtlenítővel. Kicsivel később befutott a Nagyigazdi, akinek most nagyon örült a Zanci, mert minden pánikot el lehetett Neki mesélni. Mikor odáig jutott a történetben, hogy és akkor kidobta a rigót, a Nagyigazdi fejcsóválva közölte Vele, hogy ez nem volt szép. (Na ugye, hogy igazam van?) A Nagyigazdi azzal érvelt, hogy mivel én genetikailag vagyok anti-cicó, ezért a tulajdon két praclimmal a büdös életben nem fogok majd madarat, ezért különösen disznó dolog volt kidobni a rigót, akit valószínűleg a macskák védőszentje küldött, hogy tudományosan meg tudjam vizsgálni, ehhez képest a Zanci kidobta a pipimet! Ez a Liba persze rögtön talált erre is kádenciát, hogy igen persze, de ha egy rigó 2 G-vel nekirepül a terasznak, akkor az sok minden, csak nem egészséges, márpedig sem szervileg-, sem pszichésen beteg pipivel nem érintkezhetem. A Nagyigazdi erre hümmögött kicsit, aztán persze a Zancinak adott igazat, mert itt kérem én el vagyok nyomva!

Itt éppen el vagyok nyomva...! Ahh!

Ja, azért a szokásos hülyézésem sem maradt el, de annak nem volt köze szárnyasokhoz. Sőt, ami azt illeti, éppen egy zöldség miatt nézett rám úgy a Zanci, mintha valami fura képregény figura lennék. Az történt, hogy egyik nap ebédre spenótot főzött. Sütött rá tükörtotyit is, aztán leült a géphez enni, mert naná, hogy két kanál között is ír valamit… Szóval evett, én meg odamentem, mert jó illata volt a cuccnak. Finoman beleordítottam a Nő fejébe, hogy kérnék én is. Csak kukkolt rám, hogy tükörtojást kérek? Kell a fenének a tojás, olyan ződ' izét adj! Kaptam egy ujjnyit, illetve annyit, amennyi a Zanci ujjára fért. Lenyaltam. Finom volt! Mikor a Zanci látta, hogy ízlik, kijött velem a konyhába és kaptam még egy kanállal a spenótból. Azt is beburkoltam, állati finom volt. Erre a Zanci elővette az egyik tányéromat és beletöfött egy egész merőkanálnyit, hogyha ízlik, hát egyem. Jelentem, megettem! Na, erre megkaptam, hogy az a macska, aki spenótot zabál, de ha kolbásszal kínálják pfujjol, az ne akarjon madarászni, mert huzatos a feje és maximum annyi benne a macska, mint kecskebékában a mekegés…! Nem baj. Nagyon finom volt a spenót! 

Képi bizonyítéka a spenót evésemnek

Galuska Hercegnő uralkodása ~ 108 ~

2016. május

Mióta nem írtam, a Zanci kigazolta a kertet, amire már nagyon ráfért, hogy foglalkozzanak vele… Persze mentem Neki segíteni, mert azt úgy illik, de a végén már bántam, hogy hallótávolságon belül maradtam. Természetesen most meg az volt a baja velem, hogy kifeküdtem három tő epret az eperföldből. Nem tehet róla, tessék nekem elhinni, én csak ott hentergek, ahova a nap süt! Mit mondjak, ezzel nem hatottam meg a Némbert, pedig dörgölőztem is hozzá, amíg húzgálta a gyomokat. Próbáltam rávenni, hogy velem foglalkozzon, de azt mondta, hogy vagy gazol, vagy galuskázik, a kettő együtt nem megy, úgyhogy próbáljam addig elfoglalni magam valami egyébbel. Na, én elfoglaltam magam… A Zanci guggolva cibálta a zöldségeket, miközben nagyon guszta, célba vehető látványt nyújtott. A háta mögé kerültem, és mivel nem figyelt, úgy három méterről a hátára ugrottam! :D Szegény, kicsit megijedt. Oké, mondjuk ki: majdnem összepisilte magát, mert sok mindenre számított, de egy öt kilós, szőrös bio-bombára, ami a nyakában landol semmiképp. Mire kimondhattam volna, hogy : "Sziaaa!", addigra elterült a gazban, mint  gombócon a prézli. Persze lesétáltam a hátáról és megnéztem a frontális részét is, hogy nem szenvedett-e komolyabb sérülést. Nem szenvedett, csak nagyon piros lett a feje, nagy nehezen feltápászkodott, aztán közölte velem, hogy rohadjon meg az összes befőttem. Ezt így! Szóval tömören megállapítható, hogy a Zancira nagyon rossz hatással van a gazolás!

Sajnos nem sokáig tartott a szép idő, mert most egy ideje megint esik és hűvös is volt. Ezért aztán kénytelen voltam a lakásban múlatni az időt, ami nem olyan rossz, csak mégsem az udvar, meg a cicabarátnőim. A Zancival sokat játszottunk, dobált nekem egeret, meg birkóztunk, és dögönyözött is, de azért csak elkapott a "jajesikazesőőő"-érzés és a mélyvénás unalom. Amikor kint süt a nap, akkor minden olyan szuper! Minden ajtó nyitva van, ki-be járkálok, ha megunom a szomszéd kutya izélgetését, akkor feljövök a Zancihoz. Mondjuk ez nagyon rövid idő, csak felrohanok, Ő olyankor általában ül és gépel, felugrom az ölébe, közlöm Vele, hogy én még mindig nagyon Őt, Ő is elmondja, hogy Ő is nagyon engem, aztán alaposan orron puszilom, és leviharzom az udvarra. A Zanci szerint a huszonhárom másodperces szeretetrohamom a "pötizsöti". Napos, meleg időben ezt nagyjából hússzor eljátszom, per nap. Viszont ebben az ocsmány, esős monszunban akármit is csinál a Zanci, hogy szórakoztasson, előbb-utóbb nagyon unom magam. Ilyenkor kiülök az ablakba, csak bámulok kifelé sóhajtozva, aztán szólok a Zancinak, hogy "nyinyinyányű". Most is, mikor mondtam Neki az ölébe vett és kérdezte, hogy mégis mit jelent a "nyinyinyányű"? Mondtam, hogy pont azt, amit hallott. Aha – mondta Ő, akkor a "nyinyinyányű" cicául azt jelenti, hogy mállik a pösz? Merthogy az emberek meg így hívják, amikor fogalmuk sincs mi bajuk, csak olyan pfuj az egész. Búsan bólogattam, hogy igen, nagyon mállik a pösz. A Zanci szerint én vagyok Picsogi, a Főnyivák. Pedig csak uuutálom az esőt! Remélem, már nem tart sokáig!