2016. Február
Tavaszodik. Már nincs olyan hideg, mint eddig,
úgyhogy jó sokat vagyok az udvaron. A veranda tetején is mászkálok, amitől a
Zanci és a Nagyigazdi is sikítozós lesz, de ez engem nem nagyon tud meghatni.
Azért persze délután négynél tovább nem maradok kint. Ennek a Zanci nem nagyon
örül, mert persze elfoglalom magam fent is. Például azzal, hogy a szanaszét
hagyogatott könyveit elfoglalom. Az úgy szokott kinézni, hogy amíg a Zanci ír,
én lesből indítom az offenzívát, aztán széttúrom a felkupacolt könyveit, és
valamelyiken édesen elalszom. Nem értem, hogy miért hisztizik, mert már nem
rágom a könyveket, mint kislány koromban, maximum szamárfülesre alszom őket.
Boldogtalan egy liba ez komolyan mondom, semminek sem tud örülni! Ha
megzakkanva rohangászom a lakásban az a baja, ha meg csendben szunyálok a
könyvein, akkor az a baja.
Legutóbb is teljesen csendben voltam, amíg a száraz
ruhákat pakolászta el, sőt még segítettem is! Beültem a nyitva felejtett zoknis
fiókba és ahogy a Zanci berakott egy zokni gombócot, én fogtam és kidobtam.
Ekkor Ő lehajolt, visszatette az éppen aktuálisan kizsűrizett fuszeklit, aztán
a nyúlt a következőért. Mikor azt is betette a fiókba, én készségesen
kipottyantottam. Nagyjából nyolc körig bírta is, de aztán megkért, – oké,
pongyolán fogalmaztam; kirakott a fiókból! – hogy fejezzem ezt be, mert
ellenkező esetben azonnal keres egy szakképzett állatpreparátort…! Élet az
ilyen? Már azt sem értékeli, hogy házias vagyok! Áhh!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése