Galuska Hercegnő uralkodása ~ 112 ~

2016. május

Most elárulok Nektek valami nagyon intim részletet az életemből. A legtöbb bejegyzésem témája az szokott lenni, hogy a Zanci hogyan tosz le valami bagatell apróság miatt, – lásd, amikor egyenletesen elosztottam a fürdősót a fürdőszobában, et cetera – de azért be kell valljam, mi nagyon szeretjük egymást. Az, hogy szentimentálisakat érzünk egymás iránt, mi sem bizonyítja jobban, mint az orron-simogatás. Hogy az milyen? Az kérem az a tevékenység, amit este lefekvéskor szoktunk elkövetni. Én elheverek a Zancin haránt, a vállára hajtom a fejem, aztán szétdobom a hátsó lábaimat, hogy rendesen hozzáférjen a pocakomhoz. Ekkor a Zanci addig vakargálja a hasam, amíg el nem alszunk. Az orron-simogatás pedig úgy jön ide, hogy a Zanci bele van szeretve a rózsaszínű orromba, már három hetes korom óta. Mikor ide költöztem Hozzá és elkezdtük szeretni egymást, rögtön megsimogatta az orromat, mert szerinte olyan, mintha marcipánból lenne. Sőt, még egy levelet is kaptunk egy amerikai nénitől, aki azt írta, hogy valóban vöri kjút a nózom, pedig nem is vörös, hanem rózsaszínű. No, de visszakanyarodva hozzánk, pár héttel azután, hogy már itt laktam megtanultam, hogy az orron-simogatás az valami nagyon romantikus dolog, úgyhogy én is orron simogatom a Zancit. Ő a mutatóujjával simiz, én meg a tappancsom puhájával. Szóval így fekszünk mi esténként az ágyban, egymást orrát simogatva, sóhajtozva, és nagyokat érezve oda-vissza.

Azért, hogy ma se maradjon el a szokásos "Noki kompnak készült, de nem komp-lett"– leírás, a Zanci tegnap elővett engem, mert a múltkori röpködésem a kerítésről semmi kétséget sem hagyott benne, hogy nem vagyok egészen normális. Hosszan elbeszélgettünk, így aztán kénytelen voltam végighallgatni, hogy a normális cicák nem finnyognak, ha kolbászt, vagy sonkát kapnak, nem a kiflit, meg a tésztát zabálják, hanem a májkrémet, amitől nekem speciel izzad a térdem, és nem spenóttal kenik ki magukat zabálás közben, hanem pörkölttel. Ezen kívül kecsesen, mi több pontosan ugranak, sikkesen közlekednek a lépcsőn és nem dübörögnek, mint egy tankhadosztály, valamint elvétve sem potyognak mindenhonnan, főleg nem a hátukra. Úgyhogy a Zanci végkonklúzióként megállapította, hogy én nem is macska vagyok, hanem valami négylábú, szőrös "izé". Egyrészt megsértődtem, mert ez nekem csuklóból megy, másrészt meg közöltem Vele: ne mondja, hogy izé, mert az "szopottló-szócska". Mert az lehet kérem, hogy én nem tudok ügyesen ugrani, meg halkan surranni, mint a többi cicák, ámde művelt vagyok és nyomdakészen fogalmazok!