Galuska karácsonyi meséje

Kedves Hölgyek és Urak! 

Megszakítottam a hagyományt és először gyerekkorom óta írtam egy rövid történetet, ráadásul Galuskámról, amit nem az élet szült, tehát ez a mese teljesen fikció. :)
A történet másik főszereplője Maszlay József úr, más néven Nózi, aki Kató barátnőm kiskutyája. Éppen ezért fikció, amit írtam, mert Noki és Józsi eddig még sosem találkoztak és kétlem, hogy olyan simán menne az ismerkedés, mint ahogy azt megírtam. :)
Ezt a "mesét" Kató barátnőmnek és kislányának, Katicának írtam, sok szeretettel Karácsonyra! 
Boldog Karácsonyt kívánok Nekik és minden kedves Olvasónak! :)

Üdvözlettel:

Ariana / a Zanci 

Ááállati Karácsony

~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~

Az utcát puha hóréteg borította. Kora estére járt az idő, s bár sötét volt már, a hólepel világosabbá varázsolta az utca komorságát. A kétszintes ház előtt kicsi, zöld autó fékezett. Magas, karcsú, szőke, csodaszép nő szállt ki belőle, majd a hátsó ajtót kinyitva kitessékelte apró utasát is. Zsömleszínű villám pattant ki a kocsiból, de néhány lépés után engedelmesen lecsüccsent, csendben várva, hogy Gazdája bezárja az ajtókat. A törpevillám egy yorkshire terrier volt, gyönyörű bézs szőrrel, hátán ezüst sávval, okos, meleg-barna szemekkel. A szőke nő megkerülte az autót, pórázt csatolt a kiskutya hámjára, végigsimította a csillogó bundát, aztán elindultak a legközelebbi kapu felé. Csöngetésükre egy alacsony, barna hajú nő jelent meg, szinte teljes ellentéte a karcsú szépségnek. Kicsi volt, duci, fiúsan rövid, barna hajjal. Széles mosollyal nyitott kaput az érkezőknek, majd amint mindketten beljebb léptek, ölelésbe zárta szőke barátnőjét.

– Kató! De jó, hogy megjöttetek. Már nagyon vártunk titeket! – simogatta meg a másik nő hátát. – Nózikám! Gyere ide te véreb!

A kiskutyának több se kellett, azonnal ugrott is, hogy nedves csókokkal borítsa el a pufók kis nő minden porcikáját.

– Jaj Andi, tiszta latyak az összes praclija, hogy fog kinézni a nadrágod… – csapta össze kezeit Kató.

– Van ám mosógép a háztartásomban – kacsintott a barna nő, miközben viszonozta a kutya puszikat, bár kevésbé nyálasan.

Nózi már szaladt volna, holott életében még nem járt ebben a házban, de úgy vonzották a kertből és a ház felől áramló illatok, mint méhecskéket a nektár. Kató erősen tartotta, de végül rá kellett szólnia a bezsongott kutyusra, majd ügyesen navigálva csak bejutottak a házba. Az alsó szinten már várta őket Andi Anyukája. Idősebb hölgy volt, hasonlóan a lányához, ő is kissé molett alakkal és rövid hajjal büszkélkedhetett, de az idő a fürtjeit már ezüstté szépítette.  Örömmel ölelte át és puszilta meg Katót, aztán a pici kutyához fordult.

– Csak nem Nózi felügyelő személyesen? Szervusz, te szépség! – nyújtotta kezét Nózi felé, aki nagy érdeklődéssel megszagolgatta, majd lelkesen meg is nyalogatta a simogató végtagot.

– Szerintem rögtön menjünk fel, de én megyek előre, hogy lefogjam a "vadat"… – szólalt meg Andi, jelentőségteljes pillantást váltva Katóval, aki egyetértően bólintott.

Nózi ezen eltöprengett. Két ilyen kedves nő, tán csak nem varacskos disznót tartanak a háztartásukban? Kit kell itt lefogni? És főként: miért? Túl sokat nem filozofálhatott a kérdésen, mert indultak is a felső lakásba vezető lépcső felé. Mikor felértek, Andi óvatosan benyitott, körülnézett, aztán intett Katónak, hogy menjenek utána. A kutyus belépett Gazdája nyomában az előszobába és körülkémlelt. Látni ugyan nem látott senkit, s habár a lakás tiszta volt és illatos, ő mégis azonnal tudta, hogy itt egy macska lakik. Jah, hát olyan érzékeny, finom műszerrel, amilyen az ő orra, ezer méterről is kiszúrná ezt az átható macskaszagot, amit persze az emberek nem éreznek. Ahh, tehát a macska lenne a "vad"?

– Gyertek be, de óvatosan – szólt ekkor csendesen Andi.

Kató és Nózi beljebb léptek a szobába, utóbbi azonnal kiszúrta az íróasztal mellett ülő, merevre döbbent macskát. Szép cica volt. Szürke cirmos bundát viselt, fehér partedlivel, elöl fehér bokazoknikkal, hátul ugyancsak patyolat harisnyákkal. Zöldes-borostyán íriszei szinte eltűntek, annyira kitágította fekete pupilláit a kíváncsisággal vegyes rémület. Andi mellette guggolt és folyamatosan simogatta, csendes szavakkal nyugtatta a jelentékeny méretű macskalányt.

– Galuska, ő itt Nózi. Nózikám, ő itt Galuska, a cicám – mutatta be őket egymásnak Andi.

Katóval aggódó pillantásokat váltottak, várták, hogy valamelyik fél megmozduljon.

– Khömm… – reszelt torkot a kutyus – Szia. Nózi vagyok.

– Ez mi a fene? – fordult Andi felé Galuska.

– Mármint én? – nézett végig saját magán Nózi, habár tudta, hogy a kérdés nem neki szólt, csak róla.

– Aha. Te – lépett hozzá közelebb a macska, majd kissé előre hajolt és remegő orral szipákolni kezdett. – Már megbocsáss, hogy szóba hozom, és véletlenül sem szeretnélek megbántani, de tudtad, hogy kutya szagod van? – pislogott Nózira.

– Ööö… hát ez annyira nem újdonság, pláne mivel kutya vagyok – tudatta a kérdezett.

– Kutya? – lépett hozzá még közelebb Galuska, s hátán a szőrszálak glédába vágták magukat.

– Nyugi, nyugi, minden rendben van! – próbálta csitítani a macskát Andi, óvatosan megfogva két oldalán a háborogni készülő mini tigrist.

– Az – bólintott Nózi. – Miért minek nézek ki? Sünnek?

– Nem. Inkább egy kutya szagú macskának gondoltalak, és… – ekkor Galuska beazonosította az ismerősnek vélt illatot – Ó! Nem tudtam hol éreztem már a szagodat, de most már emlékszem! Te nyaltad össze az Anyukámat? – sikított fel élesen.

– Jól van, minden rendben van! – nyugtatta a cicát a Gazdája, de ekkor már Kató is beszállt és igyekezett ő is simogatással békíteni Nózit is, Galuskát is.

– Már mi lenne rendben? – nézett Andira a cica döbbenten – Ez a "kutya" nyalta meg még a füledet is  a nyáron! Ne tagadd!

– Nem hiszem, hogy érti, amit mondasz – válaszolt a lány helyett Nózi. – A nyáron tényleg volt nálunk a Gazdád és nagyon megszerettem.

– Nem a Gazdám, hanem a Zanci. Nekem a Zanci, az az Zanci – jelentette ki Galuska felhúzott orral.

 – Vedd tudomásul, hogy a Zanci mindent ért, amit mondok! Szóval nem tagadod, hogy összenyaltad?

– Már miért tagadnám? Azt hiszed én nem éreztem a te szagodat, amikor a Kató hazajött tőletek és előtte megsimogatott? Vagy nem éreztem a Gazdádon…, pardon a "Zancidon" az illatodat? Nem tudom mit hisztizel, én ebből nem csinálok ügyet.

–  Szerinted lesz balhé? – kérdezte meg ekkor Kató Andit.

– Ennél nagyobb? Nem hiszem. Egy kis fújás, morgás, aztán szerintem békében lesznek. Galuska légy szíves ne balhézz, oké? Igen, Nózi volt az a kutya, aki összeszagozott anno, de most itt van és akár békét is köthetnétek. Nem költözik ide, hazamegy szépen a Katóval. Ne bántsd Nózit, rendben? Megnyugodtál?

– Hazamegy? – pislogott rá a hercegnő – Na jó. Látod mondtam, hogy mindent ért, amit mondok – vetette oda Nózinak lefitymálóan.

– Szerintem hagyjuk őket – indítványozta Kató – Ha nagy balhé lesz azt úgyis halljuk.

Andi igazat adott, majd a két nő ezzel kivonult a konyhába kávézni, otthagyva a szobában Nózit és Galuskát. A szoba nem volt nagy, így távolságok sem voltak benne igazán. Nózi az ajtónál ült, Galuska tőle kicsit arrébb és gyanúsan méregette a kutyust.

– Hümm. Szép itt nálatok – próbálkozott beszélgetéssel Nózi.

– Sokkal szebb volt kutya nélkül… – morogta Galuska – Szóval nem akarsz itt maradni?

– Dehogy akarok! Otthon vár a Gazdim, Katica. Ő a mindenem! – tette hozzá a kutyus csillogó szemekkel.

– Nem a Kató a Gazdád? – nézett rá értetlenül Galuska.

– De, ő is a Gazdám, de az igazi a Katica, aki a Kató kislánya.

– Ó, értem – bólintott a cicalány. – Akkor neked a Kató a Nagyigazdid?

– A kicsodám? – hajolt előrébb Nózi.

– A Nagyigazdi az egy olyan ember, aki a Zancik anyukája – magyarázta Galuska. – Ha neked a Katica a Gazdád és a Kató az anyukája, akkor neked a Kató a Nagyigazdid, mint nekem a Zancim anyukája.

– Most a néniről beszélsz, aki a lenti lakásban lakik? – kérdezte Nózi.

– Aha, róla – válaszolt a cica.

– Akkor nekem még Dédnagyigazdim is van – húzta ki magát Nózi.

– Hű, az milyen? – kerekedett rá Galuska szeme. Még a szőrborzolást is abbahagyta, annyira elcsodálkozott.

– Ő a Kató anyukája és messze lakik, de sokszor meglátogatjuk. Nála töltöm a nyarakat – mesélte a kutyus. – Van neki is egy cicája, de ő nem olyan, mint te. Vele nem lehet beszélgetni, mert amint odamegyek hozzá, azonnal lepofoz.

– Karommal, ugye? – lelkesedett Galuska.

– Nem – szűrte fogai közt Nózi. – Csak úgy manccsal, de az éppen elég. Olyankor én sarkon fordulok és otthagyom. Te kedvesebb vagy, bár annyira mégsem, ha az jobban tetszene, hogy egy másik macska mindig szétkarmolja a képemet.

– Ó, én szívesen szétkarmolnám, de egyrészt a Zanci azt mondta, hogy ne bántsalak, másrészt meg még kicsi is vagy. Majd, ha nagy leszel lepofozlak rendesen – ígérte a hercegnő.

Nózi összehúzott szemekkel hallgatta a cicalányt, aztán odasétált a szőnyeghez és szemben vele lefeküdt.

– Ööö… én nem leszek már nagyobb. Felnőtt vagyok – tudatta Nózi.

– Na, ne hülyéskedj már! – kaccantott Galuska – Ilyen kompakt méretben is adnak kutyát? Olyan magas vagy, mint én. Egy kutya az nagydarab, büdös és hülye!

Nózit bántották a macskanő szavai, de nem jött ki a sodrából. Már sokszor és sokaktól megkapta, hogy túl kicsi ahhoz, hogy kutya legyen. Persze azok, akik eleinte megmosolyogták, utóbb mindig nagy tisztelettel néztek rá, hiszen az eredményei letagadhatatlanok voltak.

– Se nagydarab, se büdös, se hülye nem vagyok – válaszolta némi éllel a hangjában. – Fajtámat tekintve yorkshire terrier lennék, mi ekkorára növünk, egyébként nyolc éves múltam és rendőr vagyok.

– Rendőr? Nyolc éves? – hüledezett a cicalány. Azt sem tudta, hogy melyiket higgye kevésbé. – A rendőrkutyák nagyok, nem? És négyszer annyit éltél eddig, mint én? Én csak másfél éves vagyok.

– A terrorelhárítós kutyák tényleg nagyok, de én nem izomagy vagyok, hanem nyomozó – magyarázta csendesen és türelmesen Nózi. – Már nyugdíjban vagyok, de ameddig aktív voltam, drogkereső kutya voltam.

– Mi az a drog? Kolbász-féle? – érdeklődött Galuska.

– Nem, – mosolygott Nózi – az olyan szer, amivel az emberek butítják magukat.

– Szerintem drog nélkül is elég buták – szögezte le a cicalány.

– Ne is mondd! – sóhajtott a kutyus – Szóval én ezeket a drogokat akárhol meg tudom találni és akkor a Gazdám anno letartóztatta azokat, akinél megtaláltam.

– Ez nagyon izgalmas! – lelkesedett Galuska. – Szerintem én is tudnék drogot keresni.

– Ne viccelj! – kacagott Nózi – Az nem olyan egyszerű.

Galuska kihúzta magát ültében. Sértődötten közelebb lépett a szőnyegen fekvő kutyushoz és mélyen a szemébe nézett.

– Ja, persze. Biztos azért nem tudnám megcsinálni, mert lány vagyok, mi? – kérdezte harciasan.

– Ennek semmi köze ahhoz, hogy lány vagy. Egyébként sem vagyok hím-soviniszta – közölte Nózi.

– Hím-micsoda? – pislogott a cicalány.

– Soviniszta. Olyan pasi, aki semmibe veszi a nőket.

– Ja… Márpedig mi a Zancival női masiniszták vagyunk! – közölte jelentőségteljes ábrázattal Galuska.

– Nem masiniszta, hanem soviniszta – röhögött Nózi.

– Jóvanna', akkor az! – húzta fel orrát a macskanő.

– És te mit csinálsz egész nap? – váltott témát a kutyus.

– Én kérlek szépen, csak sétálok, meg fára mászok, meg játszom, meg alszok, mert hercegnő vagyok – tájékoztatta Nózit Galuska.

– Igazi hercegnő? – ámult Nózi – Ez a fajtád?

– Nem – ismerte be Galuska. – A fajtám Felis Domesticus, és a Zanci azt szokta mondani, hogy én egy igazi tündérkirálylány vagyok, meg a szívecsücskebogárkája.

– A Felis Domesticus a házi macska latin neve… – kezdte óvatosan Nózi.

– Baromi gyorsan szét tudom ám szerelni az orrodat öreg! – köpte szemközt a kutyust Galuska.

– Oké-oké, csak gondoltam szólok. Khömm… a lényeg, hogy a Zancidnak hercegnő vagy – igyekezett javítani Nózi.

– Igen – bólintott enyhültebben a cicalány. – Meg nem csak neki, de sok embernek is, akik olvassák a naplómat. A Zanci mindig leírja, hogy miket csinálok, aztán azt a világ minden szegletében elolvassák. Kaptam leveleket is, hogy milyen édes vagyok és hogy kevés ilyen cica van! – húzta ki magát büszkén.

– Ez így van! – helyeselt a kutyus. – És mit szoktál játszani?

Galuska elnyújtózkodva gondolkodott egy kicsit.

– Van egy tollas botom, azzal szokta a Zanci csiklandozni az orromat, meg vannak egérkéim, meg labdáim, meg cselgáncsozok is.

– Micsinálozol? – hegyezte füleit Nózi.

– Cselgáncsozom – ismételte Galuska. – Nem tudod hogy kell?

– Bevallom, nem. Megmutatod?

– Hogyne! – csillantak fel a hercegnő szemei. – Azt úgy kell, hogy te most felállsz, én meg szemben veled, aztán így sutty…

… és ezzel nyakon ragadta a hökkent Nózit, átdobta a vállán, ráfeküdt és belepasszírozta szegény kutyust a szőnyegbe.

– Szerintem nem ez lesz a kedvenc játékom – állapította meg nyögve Nózi. – Megtennéd, hogy leszállsz rólam?

– Milyen anyámasszony kutyája vagy te? Csak lebirkóztalak – értetlenkedett Galuska, nem kevés büszkeséggel a hangjában.

– Aha, csak közben a teljes súlyoddal rám nehezedsz – panaszkodott a kutyus.

– Ugyan, csak öt kiló vagyok – búgta rosszmájúan a cicalány. – És a harapást még nem is vittem be.

– Öt kiló? – hüledezett nyöszörögve Nózi. – Én is annyi vagyok. És milyen harapás?

– Ilyen! – röhögött gonoszul Galuska, majd nagyot harapott a szájához közelebb eső fülből.

– Á-Á-Á-átharapod a fülem! – nyüsszögte panaszosan a kutyus.

A nyüszítés hangjaira, a konyha irányából gyors léptek hangjait a két Gazdi követte. A két nő ledermedve bámulta a "játékot".

– Galus, azonnal köpd ki azt a kutyát! – csattant Andi hangja, mire a cicalány rögtön elengedte Nózit.

Amíg a kutyus zihálva feltápászkodott, Galuska a saját gondjával volt elfoglalva. A harapásnak nem csak kellemes következményei voltak.

– Pfuj! – gurgulázta a macskanő – Tele ment a főröddel a fám! Ef nem if főr! Ef haj! Guftuftalan!

Miközben megállás nélkül kárált, minden szó után megpróbálta lerázni rücskös nyelvéről a finom szőrszálakat. Andi mellétérdelt és segített megszabadulni a zsömleszín szőrcsomóktól, Kató pedig Nózi fülét vette szemügyre.

– Nagyon megharapta? – nézett a kutyusra Andi – Olyan vadul tud játszani!

– Áhh, semmi baja – simogatta meg Nózi fülét Kató. – Ebcsont beforr. Meg az eb-fül is – tette hozzá kuncogva.

A két nő megnyugodva állt föl, Andi még egyszer megfenyegette Galuskát, hogy lábtörlőt csinál belőle, ha még egyszer durváskodik, aztán visszasétáltak a konyhába.

– Te szöszi! Legközelebb játék előtt közöld légy kedves, hogy nem szőröd van, hanem frizurád – nyújtogatta még mindig a nyelvét Galuska.

– Te meg igazán szólhatnál, hogy nálad a játék annyi tesz, mint levélbélyeggé lapítani az ellenfelet, aztán keresztülharapni a gyanútlan játszótárs fülét…! Egyébként érezted azt a finom illatot, ami a Kató kezén volt?

– Bocsi, te akartad tudni mi a cselgáncs – bazsalygott Nózira a cicalány. – Ja, éreztem! Mézes zserbó! A Nagyigazdi sütötte. Isteni finom!

– Tudom, ilyet hozott az Andi, amikor nálunk járt. Nagyon-nagyon finom az a vanília krém! – áradozott a kutyus.

– Figyi. Folyik a nyálad a szőnyegre… – mutatott rá grimaszolva Galuska.

– Jaj, bocs, csak olyan fincsi az a süti!

– Gyere, menjünk ki a Zanciék után és kunyeráljunk – indítványozta a macskanő.

– Oké! Te is tudsz nyüszíteni?

– Nem tudom azt hogy kell. Én dörgölőzni szoktam, meg nyürrögni – morfondírozott Galuska.

– Nyüszíteni úgy kell, hogy odaállsz a Gazdi elé, aztán viszel egy kevés világfájdalmat a nézésedbe és nyögsz – okította a cicát Nózi.

– Világfájdalom, nyögés – ismételte a hercegnő – Oké, menni fog. Gyere menjünk. Ja, és Nózi…

– Tessék.

– Boldog Karácsonyt! – mosolygott rá Galuska.

– Neked is Boldog Karácsonyt! – kacsintott vissza Nózi.