Galuska Hercegnő uralkodása ~ 113 ~

2016. május

Addig molesztáltak a Nőim azzal, hogy én nem is vagyok igazi macska, amíg tegnap bebizonyítottam Nekik az ellenkezőjét! Az történt ugyanis, hogy marha meleg volt, ezért minden ajtót sarkig tártak a házban. A Zanci a Nagyigazdi konyhájában serénykedett, amikor behoztam a meglepit. Fogtam ugyanis egy cinkét! Mondjuk rendesen tele volt vele a szám, de azért nyávogtam a Zancinak, hogy EZT látnia kell, mert EZ az Ő ajándéka! Neki ebből csak annyi tűnt fel, hogy a normális "nyá" helyett azt mondtam, hogy "mööááá", tekintettel arra, hogy a számban cipelt cinkétől lett némi akcentusom. A Zanci meg kikukkantott a konyhából, hogy miért nyávogok olyan hülyén? (Megnéztem volna azért, hogy Ő hogyan nyávog, madárral a szájában…) 

Mivel szemüveg nélkül még mindig nem egy rétisas, rám hunyorított, mert annyit azért észrevett, hogy valami van a számban, de nem ismerte fel az ajándékát, én meg gyorsan fel is vittem hozzánk. Na, ekkor azért már rohant utánam és meg is talált a lépcsőnk tetején. Annyira meglepődött, hogy eltátotta a száját! Háhh, na ugye? Még hogy nem tudok madarat fogni? Meg nem is vagyok igazi macska? Büszkén kihúztam magam, hogy tessék, itt a cinke, Neked hoztam Némber, bár nem érdemled meg. Ha azt hiszitek, hogy agyon lettem dicsérgetve, akkor nagyon tévedtek. Néhány másodperc múlva a Zanci már kapott szikrát, ettől pedig beindult a beépített hiszti-központ az agyában. Elkezdett jajveszékelni nekem, hogy azonnal tegyem le a madarat, és amúgy is pfuj, meg nem viszünk fel döglött állatokat a lakásba…! Kerek szemekkel meredtem a nekem rendelt Rabszolgára, hogy ezt mégis hogy gondolja? Mivel azonban nagyon határozottan közölte, – többször is – hogy tegyem le, én kivételesen szófogadó voltam és a lépcső tetején letettem a cinkét. Ekkor a madárka, (aki egyébként csak elájult) felpattant és lerepült, éppen a lépcső alján sápítozó Zanci felé. Gondolom nem kell ecsetelnem, hogy ettől a Zanci még jobban elkezdett sápítozni, sőt sikítani, méghozzá a következőt: "Ez ÉÉÉL! ÁÁÁ! Jááj! Jáááááj!" és meg sem állt az előszobáig. A cinkém meg kirepült a verandára és bár a 1,8x2 méteres ajtó nyitva volt, mégsem repült el teljesen, hanem bent maradt a verandán, ott őrülten csiripelve tett három kört a levegőben, aztán beszállt a legnagyobb szekrény mögé. Ezen közben a Zanci az előszobában a szívét markolászta és jógalégzéssel próbálkozott. Magam részéről én a madaram után vetődtem, aztán hangos nyávogással keringtem a szekrény körül. A Zanci kióvatoskodott utánam, kérdezte hol a madár? Hát szerinted azért ordibálok a szekrénynek, mert az asztal alatt van? Ahh! Lassan azért felfogta, hogy mi az ábra, meg ugye mondtam is Neki, hogy azonnal húzza el a szekrényt, mert nem férek be. Erre széttárta az összes kezeit, hogy marhára sajnálja, de Ő nem a Sajcenegger, úgyhogy megvárjuk a Nagyigazdit, aztán majd ketten elhúzzák. Kicsivel később a cinke is meggondolta magát, kirepült a szekrény mögül, de megfogni sem tudtam, meg ki sem repült az udvarra, hanem átszállt a másik oldali szekrény mögé, de úgy, hogy közben hol a falnak repült, hogy a veranda ablakainak, de a nyitott ajtón semmiképpen sem akart kirepülni. 

A Zanci az előszobaajtó kisablakából nézte ezt végig, és hevesen csóválta  a fejét, hogy én sem vagyok piskóta, de a cinke mindent alulmúlóan hülye. Végre megérkezett a Nagyigazdi! Először Ő is megijedt, bár Ő inkább a Zanci arckifejezésétől, meg attól a ténytől, hogy a lánya az előszobaajtó kicsi ablakának nyomott orral kukucskál… Kérdezte mi a zivatar van, mire a Zanci a kezét tördelve előadta, hogy fogtam valamit, ami ÉL és valószínűleg griffmadár, és bevette magát a szekrény mögé, és… Na ez volt az a pillanat, amikor a Nagyigazdi mélyet sóhajtott, letette bent a táskáját, aztán jött ki a verandára, hogy madártalanítson. Fogta a kisebbik szekrénykét, azt elhúzta, hátha alatta bujdokol a zsákmányom. Igaza is lett: ott volt a cinke, de már meg volt halva, valószínűleg nem tett jót neki, hogy faltól-falig pattogott. A Nagyigazdi lehajolt, felemelte a nagyjából három centiméter hosszúságú cinkét a farktollánál fogva, aztán ránézett a Zancira: "Ez lenne a griffmadár?" – kérdezte grimaszolva. "Ez" – válaszolta a Zanci kissé pirulva, de aztán elmagyarázta, hogy Ő nagyon megijed mindentől, ami mozog, főleg meg attól, ami repül. Viszont a Nagyigazdi végre megdicsért engem, azt mondta nagyon ügyes lány vagyok, IGAZI MACSKA, aki fogott egy teljesen használható cinkét, aztán hozzátette, hogy ez valószínűleg azért volt lehetséges, mert én egy műkedvelő cica vagyok, a madár meg egy műkedvelő cinke lehetett, ha meg tudtam fogni, aztán meg nem bírt kiszállni azon a hatalmas, nyitott ajtón. Ezután meggratulálta nekünk, – a cinkének, nekem, meg a Zancinak – hogy hárman sem teszünk ki egyet, és kidobta a madarat a kukába. 

Szóval azért én most nagyon büszke vagyok magamra, mert mégiscsak értékeltek, a Nagyigazdi után a Zanci is megdicsért, csak megkért, hogy legközelebb ne hozzak haza semmit, ami még életben van. Nem tudok elmenni ezen a Nőn, komolyan! A múltkori döglött madarat sem engedte megnézegetni, ebből arra következtettem, hogy nem kedveli a halott dolgokat. Erre most hozok Neki egy abszolút eleven cinkét és kiderül, hogy azt sem kedveli. Ehh, mindegy. Végül kaptam jutalomfalatot, amiért ügyes voltam, aztán lefeküdtem aludni a dobozomba, elvégre nagyon melós napom volt!

A Zanci meg odajött hozzám, megsimogatott és idézett nekem két mondatot "A macska tragédiája" című klasszikusból:

"Meg van fogva a cinke, igen. A Zanci gyomra forog, az alkotó pihen."