Galuska Hercegnő uralkodása ~ 118 ~

2016. augusztus

Azt hiszem a Zanci nem egészen épeszű. Az történt, hogy tegnap estére beharangoztak valami húderitka meteorzáport, amit Neki okvetlenül látnia kellett. Állítólag kétszáz hullócsillagot lehetett látni, ha nagyon nézte az ember, meg a macskája. Mivel a Zanci babonás is, ezért írt egy jó hosszú listát, hogy mi mindent fog kívánni, amikor esnek lefele a csillagok. Mint azt mindenféle internetes oldalról megtudta, a csillaghullás éjfél és hajnali négy óra között volt várható, úgyhogy jól felöltözött, aztán éjfélkor levonultunk az udvarra. Itt szeretném hozzátenni, hogy én az egész akciót nem értettem, álltam a Nő mellett, én is hesszöltem felfele, de aztán hamar meguntam és mentem inkább tücskökre vadászni. Ezzel szemben a Zanci röpke fél órácskát állt az udvar közepén, fejét hátraejtve, és csak várt, várt, várt… Mikor már elzsibbadt a nyaka és fázott is stratégiát váltott és úgy döntött, hogy  akkor Ő majd a fenti ablakból fogja marha jól látni a nagy eseményt. Felment, kinyitotta az ablakot, odahúzott egy széket, arra letottyant, aztán kukkolt erősen, szemüvegben, félig az íróasztalra feküdve. Olyan fél kettő magasságában már csak megnéztem, hogy mit csinál. Ugyanabban a hétrét hajtott pózban ült, hol sóhajtozott, hol nyögdösött. Mellé ugrottam, mert az íróasztal csücske tulajdonképpen az én helyem és próbáltam is kitúrni onnan, de nem mozdult. Ebből apróbb konfliktusunk kerekedett, mert én lökdöstem a könyökét, meg nyomkodtam arrébb a fejét, erre Ő meg közölte, hogy az év többi napján enyém az ablak, most hagyjam Őt békében kukkerolni. Végül kiegyeztünk döntetlenben: a Zanci nyolcrét hajtogatta magát, hogy a könyöke csücskében legyen nekem is helyem. Onnantól aztán Ő felfele nézegetett, én meg lefele. Hirtelen a Zanci felélénkült, mert meglátott EGY, azaz pontosan egy hullócsillagot. Gyorsan kívánt a Nagyigazdinak egy nagyon szépet, mert persze a Nagyigazdi már mélyen aludt, és marhára nem hatotta meg, hogy potyognak a csillagok. A Nőm közölte velem, hogy ez volt az első, majd meglátom milyen sok lesz még, igazi csoda! Aztán ült megint, nyolcrét hajtogatva, hogy minél nagyobb felületen lássa az eget. Úgy tíz percig. Merthogy közben jött egy csomó felhő. Először, csak aranyos barifelhőknek tűntek, aztán rövidesen kiderült, hogy nem, ezek vaskos felhőpaplanok, amik gyakorlatilag eltakartak mindent, még a stabilan odaenyvezett csillagokat is. Hajnali háromkor a Zanci megállapította, hogy innen nézvést úgy fest, mintha valaki szürke tejbegrízzel bekente volna az eget, úgyhogy megpróbált felállni. Ismétlem próbált, mert olyannyira belezsibbadt a hibbant pozitúrába, hogy alig bírt felkelni a székről. Mit szépítsem: a Zanci úgymaradt! Mostantól nem is némber, hanem gémber! Fej-, nyak-, váll-, hát-, csukló-, és csípőzsibbadásból kifolyólag úgy kezdett közlekedni, mint a toronyőr Notre Dame-ban. Minden mozdulatához sziszegett, nyögött, jajgatott, végül sikerült bezárnia az ablakot. Közben persze szidta az időjárást, meg azt is, aki kitalálta a felhőket, meg azt is, aki kitalálta a csillaghullást! Azt mondta, majd ma is nézni fogja, hátha lát még. Jaj nekünk!

Ja, más. Kaptam megint egy oltári jó dobozt, mert volt a Nagyigazdinak szülinapja és a Zanci rendelt Neki egy csodaszép, szív alakú tortát. Ez a torta olyan nagy volt, hogy nem fért bele normált tortadobozba, csak extra nagyba. Miután a torta már nem lakott benne, megkaptam én. (Pontosabban offenzíva-jelleggel elfoglaltam) Isteni fekvés esik benne és jó ropogós is, már körberágtam! Most csak olyan képet tudunk mutatni, ahol éppen élvezettel henyélgetek a tortadobozomban. Szerintem látszik rajtam, hogy ez valami mennyei, nem? :)