2016. augusztus
Azt hiszem a Zanci nem egészen épeszű. Az történt,
hogy tegnap estére beharangoztak valami húderitka meteorzáport, amit Neki
okvetlenül látnia kellett. Állítólag kétszáz hullócsillagot lehetett látni, ha
nagyon nézte az ember, meg a macskája. Mivel a Zanci babonás is, ezért írt egy
jó hosszú listát, hogy mi mindent fog kívánni, amikor esnek lefele a csillagok.
Mint azt mindenféle internetes oldalról megtudta, a csillaghullás éjfél és
hajnali négy óra között volt várható, úgyhogy jól felöltözött, aztán éjfélkor
levonultunk az udvarra. Itt szeretném hozzátenni, hogy én az egész akciót nem
értettem, álltam a Nő mellett, én is hesszöltem felfele, de aztán hamar
meguntam és mentem inkább tücskökre vadászni. Ezzel szemben a Zanci röpke fél
órácskát állt az udvar közepén, fejét hátraejtve, és csak várt, várt, várt…
Mikor már elzsibbadt a nyaka és fázott is stratégiát váltott és úgy döntött,
hogy akkor Ő majd a fenti ablakból fogja
marha jól látni a nagy eseményt. Felment, kinyitotta az ablakot, odahúzott egy
széket, arra letottyant, aztán kukkolt erősen, szemüvegben, félig az
íróasztalra feküdve. Olyan fél kettő magasságában már csak megnéztem, hogy mit
csinál. Ugyanabban a hétrét hajtott pózban ült, hol sóhajtozott, hol
nyögdösött. Mellé ugrottam, mert az íróasztal csücske tulajdonképpen az én
helyem és próbáltam is kitúrni onnan, de nem mozdult. Ebből apróbb
konfliktusunk kerekedett, mert én lökdöstem a könyökét, meg nyomkodtam arrébb a
fejét, erre Ő meg közölte, hogy az év többi napján enyém az ablak, most hagyjam
Őt békében kukkerolni. Végül kiegyeztünk döntetlenben: a Zanci nyolcrét
hajtogatta magát, hogy a könyöke csücskében legyen nekem is helyem. Onnantól
aztán Ő felfele nézegetett, én meg lefele. Hirtelen a Zanci felélénkült, mert
meglátott EGY, azaz pontosan egy hullócsillagot. Gyorsan kívánt a Nagyigazdinak
egy nagyon szépet, mert persze a Nagyigazdi már mélyen aludt, és marhára nem hatotta
meg, hogy potyognak a csillagok. A Nőm közölte velem, hogy ez volt az első,
majd meglátom milyen sok lesz még, igazi csoda! Aztán ült megint, nyolcrét
hajtogatva, hogy minél nagyobb felületen lássa az eget. Úgy tíz percig.
Merthogy közben jött egy csomó felhő. Először, csak aranyos barifelhőknek
tűntek, aztán rövidesen kiderült, hogy nem, ezek vaskos felhőpaplanok, amik
gyakorlatilag eltakartak mindent, még a stabilan odaenyvezett csillagokat is. Hajnali
háromkor a Zanci megállapította, hogy innen nézvést úgy fest, mintha valaki
szürke tejbegrízzel bekente volna az eget, úgyhogy megpróbált felállni.
Ismétlem próbált, mert olyannyira belezsibbadt a hibbant pozitúrába, hogy alig
bírt felkelni a székről. Mit szépítsem: a Zanci úgymaradt! Mostantól nem is
némber, hanem gémber! Fej-, nyak-, váll-, hát-, csukló-, és csípőzsibbadásból
kifolyólag úgy kezdett közlekedni, mint a toronyőr Notre Dame-ban. Minden
mozdulatához sziszegett, nyögött, jajgatott, végül sikerült bezárnia az
ablakot. Közben persze szidta az időjárást, meg azt is, aki kitalálta a
felhőket, meg azt is, aki kitalálta a csillaghullást! Azt mondta, majd ma is
nézni fogja, hátha lát még. Jaj nekünk!
Ja, más. Kaptam megint egy oltári jó dobozt, mert
volt a Nagyigazdinak szülinapja és a Zanci rendelt Neki egy csodaszép, szív
alakú tortát. Ez a torta olyan nagy volt, hogy nem fért bele normált
tortadobozba, csak extra nagyba. Miután a torta már nem lakott benne, megkaptam
én. (Pontosabban offenzíva-jelleggel elfoglaltam) Isteni fekvés esik benne és
jó ropogós is, már körberágtam! Most csak olyan képet tudunk mutatni, ahol
éppen élvezettel henyélgetek a tortadobozomban. Szerintem látszik rajtam, hogy
ez valami mennyei, nem? :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése